Úgy gondolom, a legnagyobb ajándék amelyet az ember kapott, mikor valaki / valami útjára indította itt a földön, a „létrehozás” képessége. Természetesen, egyik kezével ad, a másikkal elvesz. Amit elvevésnek tekinthetünk, szintén egy kapott képesség, rombolni is tudunk. Kényes egyensúly: kevés ember képes jól teremteni, hozzájuk képest viszont mindenki tud rombolni. Ennek a kevésnek adatott meg a komoly feladat, hogy ellensúlyozza a mindenki általi rombolást. A teremtés egyik lehetséges végeredménye a művészet, s ennek részeként a festészet.

John William Waterhouse: Echo and Narcissus (1903)

Festők: emberek, akik képesek arra, hogy lerajzolják a világot. Akik arra is képesek, hogy azt is lerajzolják, amihez nem ül modellt senki sem. Ők adtak arcot Máriának és Jézusnak, a Négy Évszaknak, és Opheliának is. Ők ismerik a képet, és képesek nekünk megmutatni azt.

És megmutatják. És ha a megmutatás jól sikerül, akkor a nem-látó áll a kép előtt, és lát már ő maga is, és ha képes rá egyáltalán, akkor érzi, hogy mit jelent ez a látás. Hogy nem attól szép, hogy szép Mária arca és ruhája. Attól szép, hogy az ott Mária. Minden pontjában, teljes egészében Mária. Jézus szenvedése nem attól szenvedés, mert van vér és kereszt és miegyéb, attól szenvedés, mert a szenvedés így néz ki minden pontjában, teljes egészében. A tavasz allegóriája nem a nyiló virágok, Flora vagy a táncoló gráciák miatt tavasz. Hanem mert a tavasz ilyen minden pontjában, teljes egészében. Ésatöbbi... Minden festmény közelebb visz a megértéshez. Nem valaminek a megértéséhez, hanem csak úgy, a megértéshez.

John Currin: Stamford After-Brunch (2000)

Hogy ezt emberek csinálták, álltak előtte, görnyedtek, színeket kevertek, rajzoltak és festettek, mert mutatni akartak valamit, amit ők már látnak, csak mi még nem. Ez a létrehozás szerintem legszebb és legőszintébb formája...