A tolmács nem irodalmár. A verselemzés nem a vers előtt kap helyet. Általában. A most, az kivétel. Súlyosan megérintő költemény. Egy látomás, egy kettős gyász, és egy megingathatatlan hit története. A látomás oka talán a fájdalom lehet, és mindaz a felkavaró és elmondhatatlan fájdalom, amely valaki elvesztésével ráül a lelkünkre, és fojtogatni kezdi azt, és az ember magyarázatot keres, és nem találván (mert találni lehetetlen), látni kezd. Ha van szeme. És a költőnek szeme is van, lelke is van, gyásza is van. Kettős gyásza. Egyszer a testvértől, másszor a már korábban az élettől elköszönő művészetpártolótól, aki testvérét kísérte útján, amíg sajátja csak tartott. És a hit, mely mint mondtam, megingathatlan, a végén még erősebben utat tör magának, és porból vagyunk és porrá leszünk...
Bartos Endre: Salvation (1979)
Kapkodó levél Istenhez
(Bartos Endre posztumusz portrékiállításán)
Ajánlom P. Józsefnek és Ritának
A kiállító teremben emlék-kavaró forgószelek
szeplőzték kedvemet. Elmém csúcsán háborúztam
önmagammal, s már vesztésre álltam, amikor
Szolón szelleme tudatom völgyébe terelt.
És ott, a csendben, ó áldott Ősszeretet,
a képzelet tereibe engedted az Univerzum
prológját is, ezüst köddel takarni el bíbor
gyászomat… A jelenségvilágon átderengett
valami imaszerű mitikus érzethang, talán
az ősrezgés ommm-zenéje, teremtő kedved
első meséje. Súlyosodó magányodat egyre
növelte a csillagtalan, vakon vegetáló
energia halmaz, és Istenné képezted magad.
Láttam első tervedet, a tiszavirág-hitű embert,
aki bódulatában százévnyi aranyat költ el
a fényre egyetlen nap alatt, hogy utána színed
elé hulljon. Summa cum laude, - zengte
a Lenniakarás, amikor megépültek a sugárutak,
és felkottáztad a felettük lebegő boldog
érzetet… Azóta is csak Te látod a muzsika
fénybe táncolt hangpilléit. Zeneköltők
édesgetik, - megérkezik s tovább kering
korokon át, nemzedékek hamva fölött
könnyű-könnyű elköszönéssel a hűtlen gyönyörű.
A rigófütty is a tér szabadja, hisz árnyéka
sem lehetne párdekányi húshangszere…
Tudom, megbocsátod Uram e gondolatfutam
kissé pogány kanyarjait, hisz azt sem bánod,
hogy zsolozsmázó angyalokat látok Koppány
emlékének őrtüze mellett…
Két földi tündér zongoráján, hegedűjén
égi őszene ébredt. Hangpilléi között
Ízisz szent madara suhogott, lebegett
szélsebes egyhelyben, mint virágasztala
előtt a kolibri, s lángszinű fénye
becserkészte a baráti dalnokok szívét…
A Szeretet-kórust József vezényelte:
a szerénység és igazság hírese, kinek
tiszta útjain az odatévedt porkavaró
zsivány szelek is hárfázni kezdenek.
Dicsekvéssel még nem emelte magasabbra
fejét, hajnali rigófütty mondja ki nevét,
amely önmagában is a Szentföld üzenetét
hordozza, áldott Máriánk magasságkék
történetét… Klasszikus hív tetteinek
pódiumán mellette áll jó asszonya, és
érintő tudásától énekel a kottafüzet…
Álombeli helyzetkihagyással megérkezett
a napszelek két vitorlása: a művész és
Luitpold Acker, a német. Fényük többletétől
felragyogtak a festmény-lények, és nem
az anyag szellemének kötött rendje szerint,
nem is mint a vallásokba csendesedett
templomi freskószentek. A változékony élet
derűje éledt a festék fölé… Posztumusz?
tűnődtek el – hisz itt vagyunk az Örök Isten
áramában, jobban, mintha testben lennénk.
Hármak hangján én méltatom a nagyalföldi
színek zsonglőrjét, - mágikus zöld és kék
minden variánsa, titánfehér, fekete, pokolig
vadult pirosok lángja és óarany sárga hajolnak
ki gondolataimból zsoltáros szavakon át,
sugallta Acker, az „éjszakai fehér madár”.
Utolsó versében nevezte így magát, mielőtt
a holdsugaras tengerpartra szállt, fegyverrel
a tollai közt. Többször hívta már a Hold,
hogy konzul ezután ott legyen. S akkor, azon
a bátor éjjelen hosszan nézett a krátermosolyú
arcba, - és… elfogadta ajánlatát, hiába ölelte,
marasztalta a tenger illata… Miértje titokként
lebeg, - talán mert a párás Azori-szigetek
csillagai másképp mesélnek, mint imádott
hazája felett… Nem tudta, hogy hamarosan
útra kel a művész is. Sólyom szemeitől
megkövül a halál, - vélte, és egyszer majd,
talán a Föld bukásakor, lénia-egyenes hittel,
az élet díszeivel lép át az Örökbe…
Megbabonázta, e tudatot oly gazdagon nyíló
királyi „jegenyében” a szemérmetes virágakarat,
amely önkéntelen csalja le a sugarakat
színekbe dicsőülni. Miként növény barátai,
semmit sem kért, s a legtöbbet kapta: a Fényt.
Talán éppen ezért, a Természet egy kártyacsatáján
szíve volt a tét, és elnyerte az Ég…
A szent varázslat véget ért, s a két vendég
álomúton visszatért az időtlenbe, de a Föld
derűje kedvükbe olvadt, és együtt
csatangolnak üdvözült gemenci fák között.
Hiszem Uram, hogy a földi vágyak hajléktalanjának,
az űrbe hullt érzékszervekért cserébe adod
a kijavított gondolatot, a képzelet tereit
s a túli Élet szabadságát. Hiszem, hogy
a malaszttal teljes Élet, a legszerényebb
burokban is a Világlélek tartozéka, és
igazságtevő Akarat az anyag villámgoromba
őszintesége, amit önfejére olvas az ember:
„porból vagy és porrá leszel…”
A határnál, a karmaszínes halállepke úgy
halkítja el a létzenét, hogy üldözött és
sorskegyeltje egyforma súllyal adja át mindenét.
(Megjegyzés: A címben említett P. József és Rita, Bartos Endre emlékének és hagyatékának gondozói. Tisztelet nekik munkájukért!)
