1. tételmondat: A jó festményt az különbözteti meg az összes többi festménytől, hogy emlékszünk rá.
Amikor ezt mondom, nem arra gondolok, hogy valamely kartonmappán, vagy tányéralátéten megláttuk és felkeltette az érdeklődésünket, hanem egy sokkal elvontabb dimenzióra: a kollektív emlékezetre. Nyilván szürreálisnak tűnhet ide vonatkozó elméletem, de továbbgondolásra ajánlom mindenkinek. Úgy gondolom tehát, hogy létezik olyan minőség (nem szép, nem csúnya, csak minőség), mely önmagában érdemes arra, hogy az emlékezet tárgyává legyen. Ebben a formában öröklődik a róla való tudás évszázadról évszázadra, és jut el az egyes emberekhez nagy valószínűséggel. A szó szoros értelmében időtálló, mondhatnánk, és igazunk lenne. Így időtálló Leonardo da Vinci és Salvador Dali is, még akkor is, ha Dali ellenrajongói most bizonyosan felsikoltanak, amiért Leonardo-val említettem egy mondatban a mestert.
Leonardo da Vinci: Mona Lisa (c. 1503-1505)
2. tételmondat: A jó festmény hat ránk.
Az teljesen mindegy, hogy éppen tetszést vált ki, vagy nemtetszést; az a nagy eredmény, amikor valaki megáll egy festmény előtt és érez valamit. (Furcsa, de számomra szinte maradandóbb az élmény, ha egy alkotás előtt állva papírt nem tűrő gondolataim támadnak a festő személyével kapcsolatban.)
Wassily Kandinsky: Improvisation 19 (1911)
3. tételmondat: A jó festményt szívesen látnánk a hálószobánk / nappalink / konyhánk falán.
Igazságtalan lennék, ha teljesen kimaradna a bejegyzésből a „szubjektív-faktor”. Természetesen legtöbbünk akkor tart jónak egy festményt, ha az tetszik neki. (Bevallom, olykor én is! :) Ezzel nincs semmi baj, meghagyjuk a művészetértőknek a személy konkrét ízlésétől mentes gondos értékelés lehetőségét! :)
Giovanni Bellini: Dead Christ Supported by the Madonna and St. John
