A tehetséges kisfestők nagy tragédiája, hogy nem kapják meg a kellő figyelmet és elismertséget a publikumtól (itt most direkt nem szeretnék kitérni arra, hogy ennek milyen okai lehetnek). Ám tehetséges nagyfestőkkel is előfordulhat hasonló: lehet tragédia a túl nagy figyelem és elismertség is. A tragédia szót itt természetesen csak művészeti értelemben használom (nyilván túlzok is kicsit): Klimt, Dali és Mucha köszön ránk bármerre járunk; alkotásaik díszítenek mappákat, füzeteket, vázákat. Ez eddig egy pozitív folyamat, hiszen a legjobb ami a művészettel történhet, ha életünk részévé válik, közel kerül hozzánk. Közben azonban nem lenne szabad megfeledkeznünk arról, Klimt nem csupán a csókolózó pár, Dali nem csupán az elfolyós óra, és Mucha nem csupán a csini-pucér nők. Hasonló folyamat figyelhető meg nagy kedvencem, Magritte művészetével kapcsolatban is, így most következzék egy Magritte-óra, persze szigorúan nem tanáriaskodó módon, ellenben a lelkes rajongó szemszögéből nézve.
Élete
René Magritte 1898-ban született Lessines-ben (Belgium), 12 évesen kezdett rajzolni tanulni. 1912-ben édesanyja öngyilkosságot követett el (a Sambre folyóba vetette magát). A kis René állítólag jelen volt, amikor a holttestet kiemelték a folyóból; anyjának vizes ruhával takart arca inspirálhatta 1927-28 között készült sorozatát, mely képeken szereplők arcát mindig elfedi valamely szövet. (Magritte egyrészt nem szerette ezt a magyarázatot, másrészt a jelenlegi kutatási eredmények cáfolják, hogy valóban jelen lett volna a kiemelésnél.) Első munkáira jelentős hatással volt az impresszionizmus, később a futurizmus és a kubizmus hatása érzékelhető. 1926-ban Brüsszelben szerződést kötött a Galerie la Centaure-ral, amely szerződés lehetővé tette számára, hogy minden idejét a festészetnek szentelhesse. 1927-ben megrendezhette első kiállítását Brüsszelben, melytől a kritikusok sokkot kaptak, és ennek megfelelően minősítették a kiállított képeket. A negatív fogadtatás miatti elkeseredésében (nagy szerencsénkre) Párizsba költözött, ahol csatlakozott a szürrealista festők helyben gyülekező csoportjához. Mivel az állandó jövedelmét biztosító Centaure 1929-ben bezárt, így kénytelen volt visszatérni Brüsszelbe, ahol testvérével reklámügynökséget alapított, amely biztos megélhetést jelentett számukra. A korszakokban való kalandozása 1948-ban ért véget, amikor is megmaradt a jól ismert, ironikus-intelligens-szórakoztató stílusánál. 1967 augusztus 15.-én hunyt el hasnyálmirigyrákban, Brüsszelben, a Schaarbeek temetőben helyezték örök nyugalomra.
És a stílus, ami miatt szeretjük...
Treachery of Images Series / Ceci n'est pas une pipe (A képek árulása sorozat / Ez nem egy pipa)
Magritte talán leghíresebb, de mindenképpen legvitatottabb alkotása (nem a kedvencem egyébként, de megkerülhetetlen). A festmény jól látható módon egy pipát ábrázol, amely alatt egy francia felirat díszeleg: „Ez nem egy pipa”. Nohát, mondaná az egyszeri néző, hát akkor mégis micsoda ez? És érkezik is rögtön René szellemes (?) okfejtése: ez egy pipa-ábrázolás, egy festmény egy pipáról, egy kép amely egy pipát ábrázol (stb.), de semmiképp sem egy pipa. És az egyszeri néző kénytelen egyetérteni...
The Son of Man (nem találtam megfelelő fordítást, így marad az angol cím)
Na ez már más, ez igazi Magritte! A kép egy alacsony fal előtt mereven álló férfit ábrázol (aki egyébként Magritte maga), a háttérben tenger és borús égbolt. A férfi arcának egy részét egy zöld alma takarja, ez a gyümölcs a festmény megértésének a kulcsa. Magritte szavait idézném szabadon:
Nyilván van egy arcunk (értsd: az alaknak a képen nyilván van arca), és egy almánk, mely eltakarja ezt az arcot. Ez olyan dolog, mely állandóan megtörténik velünk. Minden amit látunk, eltakar valami mást, és mi pont azt szeretnénk látni, mely el van rejtve előlünk. Van valami érdekes abban amely takarva van, és amit a látható dolgok nem mutatnak meg nekünk.
Golconda
Utolsónak hagytam a nagy kedvencemet. Az alkotáson sok kicsi, egyforma ember lebeg a térben, mindannyian sötét színű felöltőt és keménykalapot viselnek. A háttérben tipikus városi épület és ragyogó kék égbolt. Tudom, hogy manapság a tömegkultúra-tömegfogyasztás-tömegember háromszögben lakó szavak mindegyike közhelyes, és ostoba szócsépléssé válik minden megnyilvánulás ha szerepeltetve vannak, ez a festmény azonban nem tegnap született, hanem 1953-ban. Így azt gondolom, nem válok hiteltelenné, ha leírom, hogy a festmény nyilvánvaló kritikája az uniformizálódott társadalomnak, illetve a benne élő embereknek.
A Magritte-féle kritikus, ironikus viszonyulás nagy segítségünkre lehetne a mindennapokban. Kétségtelenül van még mit tanulnunk!
