A külföldön óriási ismertségnek és elismertségnek örvendő Lucian Freudról Magyarországon keveset hallani. A bejegyzés elkészítéséhez próbáltam magyar nyelvű, interneten elérhető anyagokat gyűjteni, nem jártam sikerrel. (Itt jegyezném meg, hogy még a magyar wiki sem tartalmaz róla szóló szócikket.) Ez azonban nem keserített el, épp ellenkezőleg: most már szinte missziómnak tekintem, hogy a kedves olvasókat elkalauzoljam a mester világában! :)

 

 

 

 

 Élete

 

Lucian Freud 1922 december 22.-én született Berlinben (Németország), zsidó szülők gyermekeként. (Nagyapját valószínűleg többen ismerik, ő volt Sigmund Freud (1856-1939) a pszichoanalitikus iskola megalapítója.) 1934-ben a kis Lucian és családja a náci rezsim felemelkedése okán kénytelen volt elhagyni Németországot. Angliában telepedtek le, ahol 1939-ben állampolgárságot is kaptak. Több művészeti iskola képzésében részt vett: Central School of Art (London), East Anglian School of Painting and Drawing (Dedham), Goldsmiths College – University of London.

 

1943-ban kapta első komoly megbízatását Nicholas Moore egy verseskötetének (The Glass Tower) illusztrálására. A könyv egyebek mellett tartalmazott egy rajzot, melynek központi alakzatai egy kitömött zebra és egy pálmafa. Mindkét elem megjelenik A festő szobája (The Painter's Room) című művén, melyet első önálló kiállításán mutattak be 1944-ben (Alex Reid & Lefevre Gallery). 1950-től portrékat kezdett festeni, képeinek témája szinte kizárólagosan a meztelenség. Képeinek szereplői életének szereplői is egyben: barátok, családtagok, festőtársak, szeretők és gyerekek.

A tehetséges kisfestők nagy tragédiája, hogy nem kapják meg a kellő figyelmet és elismertséget a publikumtól (itt most direkt nem szeretnék kitérni arra, hogy ennek milyen okai lehetnek). Ám tehetséges nagyfestőkkel is előfordulhat hasonló: lehet tragédia a túl nagy figyelem és elismertség is. A tragédia szót itt természetesen csak művészeti értelemben használom (nyilván túlzok is kicsit): Klimt, Dali és Mucha köszön ránk bármerre járunk; alkotásaik díszítenek mappákat, füzeteket, vázákat. Ez eddig egy pozitív folyamat, hiszen a legjobb ami a művészettel történhet, ha életünk részévé válik, közel kerül hozzánk. Közben azonban nem lenne szabad megfeledkeznünk arról, Klimt nem csupán a csókolózó pár, Dali nem csupán az elfolyós óra, és Mucha nem csupán a csini-pucér nők. Hasonló folyamat figyelhető meg nagy kedvencem, Magritte művészetével kapcsolatban is, így most következzék egy Magritte-óra, persze szigorúan nem tanáriaskodó módon, ellenben a lelkes rajongó szemszögéből nézve.

 

Élete

 

René Magritte 1898-ban született Lessines-ben (Belgium), 12 évesen kezdett rajzolni tanulni. 1912-ben édesanyja öngyilkosságot követett el (a Sambre folyóba vetette magát). A kis René állítólag jelen volt, amikor a holttestet kiemelték a folyóból; anyjának vizes ruhával takart arca inspirálhatta 1927-28 között készült sorozatát, mely képeken szereplők arcát mindig elfedi valamely szövet. (Magritte egyrészt nem szerette ezt a magyarázatot, másrészt a jelenlegi kutatási eredmények cáfolják, hogy valóban jelen lett volna a kiemelésnél.) Első munkáira jelentős hatással volt az impresszionizmus, később a futurizmus és a kubizmus hatása érzékelhető. 1926-ban Brüsszelben szerződést kötött a Galerie la Centaure-ral, amely szerződés lehetővé tette számára, hogy minden idejét a festészetnek szentelhesse. 1927-ben megrendezhette első kiállítását Brüsszelben, melytől a kritikusok sokkot kaptak, és ennek megfelelően minősítették a kiállított képeket. A negatív fogadtatás miatti elkeseredésében (nagy szerencsénkre) Párizsba költözött, ahol csatlakozott a szürrealista festők helyben gyülekező csoportjához. Mivel az állandó jövedelmét biztosító Centaure 1929-ben bezárt, így kénytelen volt visszatérni Brüsszelbe, ahol testvérével reklámügynökséget alapított, amely biztos megélhetést jelentett számukra. A korszakokban való kalandozása 1948-ban ért véget, amikor is megmaradt a jól ismert, ironikus-intelligens-szórakoztató stílusánál. 1967 augusztus 15.-én hunyt el hasnyálmirigyrákban, Brüsszelben, a Schaarbeek temetőben helyezték örök nyugalomra.

 

 

"A 10 legszebb ruhátlan hölgy" című poszt végén tett ígéretemnek megfelelően következzék most egy kis válogatás a férfiaktokból. Bevallom, nem számítottam rá, hogy ilyen nehéz dolgom lesz. Több mint 1000 képet néztem át, melynek 98 százaléka ábrázolt félig vagy éppen teljesen meztelen nőket, és csak a maradék a férfiakat. Szerencsére ebből a maradékból is sikerült összeállítanom egy, reményeim szerint minden igényt kielégítő, tízes listát.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Fernando Botero: A Consolation (2000)

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Claudio Bravo: Male Nude (1978)

A délelőtti poszthoz jól illik ez a szép videó, gondoltam, megosztom veletek. 

A filmben szereplő festményeket (a címmel és az alkotó nevével együtt) itt találjátok.

Bár valószínűleg elsősorban a férfiolvasók lesznek hálásak, remélem az azonos nemű nézők is fogják tudni értékelni ezt a képgyűjteményt. A válogatás, mivel én készítettem, erősen szubjektív, így az ellenvéleményeket, illetve a további javaslatokat szívesen várom!

 

Az eredeti koncepcióm az volt, hogy számozom a lányokat, ezzel sorrendbe rakván őket, de miután elkészült a tízes lista rájöttem, nekem mind egyformán szépek. A további mérlegelés tehát az olvasóra van bízva! :)

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Giovanni Bellini: Naked Young Woman in Front of the Mirror (1515)

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

John Currin: Honeymoon Nude (1998)

(A címben feltett kérdés a festményekre vonatkozik ugyan, de vonatkozhatna tulajdonképpen bármire: szoborra, regényre, versre, színdarabra, stb.)

1. tételmondat: A jó festményt az különbözteti meg az összes többi festménytől, hogy emlékszünk rá.

 

Amikor ezt mondom, nem arra gondolok, hogy valamely kartonmappán, vagy tányéralátéten megláttuk és felkeltette az érdeklődésünket, hanem egy sokkal elvontabb dimenzióra: a kollektív emlékezetre. Nyilván szürreálisnak tűnhet ide vonatkozó elméletem, de továbbgondolásra ajánlom mindenkinek. Úgy gondolom tehát, hogy létezik olyan minőség (nem szép, nem csúnya, csak minőség), mely önmagában érdemes arra, hogy az emlékezet tárgyává legyen. Ebben a formában öröklődik a róla való tudás évszázadról évszázadra, és jut el az egyes emberekhez nagy valószínűséggel. A szó szoros értelmében időtálló, mondhatnánk, és igazunk lenne. Így időtálló Leonardo da Vinci és Salvador Dali is, még akkor is, ha Dali ellenrajongói most bizonyosan felsikoltanak, amiért Leonardo-val említettem egy mondatban a mestert.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Leonardo da Vinci: Mona Lisa (c. 1503-1505)

 

2. tételmondat: A jó festmény hat ránk.

 

Az teljesen mindegy, hogy éppen tetszést vált ki, vagy nemtetszést; az a nagy eredmény, amikor valaki megáll egy festmény előtt és érez valamit. (Furcsa, de számomra szinte maradandóbb az élmény, ha egy alkotás előtt állva papírt nem tűrő gondolataim támadnak a festő személyével kapcsolatban.)

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Wassily Kandinsky: Improvisation 19 (1911)

 

3. tételmondat: A jó festményt szívesen látnánk a hálószobánk / nappalink / konyhánk falán.

 

Igazságtalan lennék, ha teljesen kimaradna a bejegyzésből a „szubjektív-faktor”. Természetesen legtöbbünk akkor tart jónak egy festményt, ha az tetszik neki. (Bevallom, olykor én is! :) Ezzel nincs semmi baj, meghagyjuk a művészetértőknek a személy konkrét ízlésétől mentes gondos értékelés lehetőségét! :)

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Giovanni Bellini: Dead Christ Supported by the Madonna and St. John

Jézus élete a legnagyobb reneszánsz mesterek festményeivel illusztrálva. Nézzétek meg! Remélem tetszeni fog! :)

 

Zene: Sergei Rachmaninov

A tolmács nem irodalmár. A verselemzés nem a vers előtt kap helyet. Általában. A most, az kivétel. Súlyosan megérintő költemény. Egy látomás, egy kettős gyász, és egy megingathatatlan hit története. A látomás oka talán a fájdalom lehet, és mindaz a felkavaró és elmondhatatlan fájdalom, amely valaki elvesztésével ráül a lelkünkre, és fojtogatni kezdi azt, és az ember magyarázatot keres, és nem találván (mert találni lehetetlen), látni kezd. Ha van szeme. És a költőnek szeme is van, lelke is van, gyásza is van. Kettős gyásza. Egyszer a testvértől, másszor a már korábban az élettől elköszönő művészetpártolótól, aki testvérét kísérte útján, amíg sajátja csak tartott. És a hit, mely mint mondtam, megingathatlan, a végén még erősebben utat tör magának, és porból vagyunk és porrá leszünk...

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Bartos Endre: Salvation (1979)

A bajai Bartos család két nagy tehetségű, ám sajnos kevéssé ismert művészt adott a világnak: Bartos Aranka írónőt és Bartos Endre (1930-2006) festőművészt. A most következő vers a korán elhunyt testvér emlékére íródott.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Bartos Endre: Self-portrait from 2005

Bartos Aranka: AZ UTOLSÓ PORTRÉ
(In memoriam Testvérbátyám)

Nem hinné a liliom, hogy
néhol ridegebb a fehér,
mint alagútban az éjszaka.
Szűzi hasonlatok forrását
ne bántsd, - mondaná, de
te láttad a tértelenbe
merevült rendet, s amint
fekete nappalba süllyed
a fehér. Színek konok
papja mit üzennél most
a liliomnak? S mit üzenne
ő, ha szellőjárta szirmait
sötét erő bénítaná?
Te a Nap felé bókoló
napraforgó arcát mesélted
volna, imádott fáidat,
s a lombjaik közt sistergő
friss szelet. De melléd
feküdt a kórházfehér halál,
s álmaid fonalán csúszkáltak
álmai. Felszisszent, s már
éberen figyelt, ha ápolók
matattak ágyadnál. Fülledt
érvei fölött az infúziós
üvegből józanul csöpögött
gyorsan vesző szívedbe
az erő. Tartós ösztöneid
még küzdöttek az oxigénért,
tengernyiből merítettél,
ám szerveid hadszínterén
az erek hóhérjai
csatárláncban meneteltek,
s lemaradt a kényszerítő
jóakarat … Szemeid
a halál tavában úsztak,
hangod suttogóvá gyengült,
s tekinteted elől homályba
menekült a napfüggő elemek
színfénye. Földhöz kötött
jelenünkhöz sem volt közöd
már, Isten is elhagyott,
mint Krisztust a keresztfán…

Bizonyosan hívtad eleinket,
hívtad, vártad mind a kettőt,
s megérkeztek kéz a kézben,
géncsokorral. Amikor a Styx
felett már piros szelek
fújtak, szóra bírták
múltad préselt virágait.
És arcodon a létfogyatkozást
törékeny türelem álcázta,
homlokod boltján a holdhideg
fényt apánk homlokának árnya,
s anyánk summa cum laude
elcsendesülése …

És szólt az Úr: „Amit teszek,
azt most nem értitek…”

Ekkor észrevettél valamit,
talán a Világrendet,
talán a Világértelem titkát:
testében a Remete Energiát.
És a színek templomot emeltek
köréd, és oltáruk előtt
jutalomjátékkal áldoztál:
fölemelted a gyengeségtől
addig gúzsba kötött kezed,
s ecseted lelkével vezényelni
kezdted a színek kórusát.

Hiszem, hinni akarom:
az őscsendet, és benne Isten
arcát festetted meg akkor.

Úgy gondolom, a legnagyobb ajándék amelyet az ember kapott, mikor valaki / valami útjára indította itt a földön, a „létrehozás” képessége. Természetesen, egyik kezével ad, a másikkal elvesz. Amit elvevésnek tekinthetünk, szintén egy kapott képesség, rombolni is tudunk. Kényes egyensúly: kevés ember képes jól teremteni, hozzájuk képest viszont mindenki tud rombolni. Ennek a kevésnek adatott meg a komoly feladat, hogy ellensúlyozza a mindenki általi rombolást. A teremtés egyik lehetséges végeredménye a művészet, s ennek részeként a festészet.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

John William Waterhouse: Echo and Narcissus (1903)

Festők: emberek, akik képesek arra, hogy lerajzolják a világot. Akik arra is képesek, hogy azt is lerajzolják, amihez nem ül modellt senki sem. Ők adtak arcot Máriának és Jézusnak, a Négy Évszaknak, és Opheliának is. Ők ismerik a képet, és képesek nekünk megmutatni azt.

És megmutatják. És ha a megmutatás jól sikerül, akkor a nem-látó áll a kép előtt, és lát már ő maga is, és ha képes rá egyáltalán, akkor érzi, hogy mit jelent ez a látás. Hogy nem attól szép, hogy szép Mária arca és ruhája. Attól szép, hogy az ott Mária. Minden pontjában, teljes egészében Mária. Jézus szenvedése nem attól szenvedés, mert van vér és kereszt és miegyéb, attól szenvedés, mert a szenvedés így néz ki minden pontjában, teljes egészében. A tavasz allegóriája nem a nyiló virágok, Flora vagy a táncoló gráciák miatt tavasz. Hanem mert a tavasz ilyen minden pontjában, teljes egészében. Ésatöbbi... Minden festmény közelebb visz a megértéshez. Nem valaminek a megértéséhez, hanem csak úgy, a megértéshez.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

John Currin: Stamford After-Brunch (2000)

Hogy ezt emberek csinálták, álltak előtte, görnyedtek, színeket kevertek, rajzoltak és festettek, mert mutatni akartak valamit, amit ők már látnak, csak mi még nem. Ez a létrehozás szerintem legszebb és legőszintébb formája...

Kultúra, képzőművészet, irodalom - a blog témái. Nem vagyok szakértő, de azt gondolom, ahhoz hogy valaki elmondja a véleményét, gondolatait, nem is kell annak lennie. Túl nagy már a homály és az érdektelenség ahhoz, hogy érdemes legyen csendben maradni. Itt az ideje annak, hogy az elefántcsonttornyaikba bezárkózott tudósemberek lejöjjenek közénk és hallassák hangjukat. Addig amíg megérkeznek, beszélgethetünk bármiről - legfeljebb később ki leszünk igazítva tévedéseinkben.

Amit tehát mondok, ne vegyétek készpénznek. Igyekszem természetesen hiteles, jól ellenőrzött információkat közzétenni, de ami ezen túl van, az csak vélemény. És kiváncsi vagyok a tiétekre is. A művészetekről beszélgetni ugyanis jó, és a hiedelmekkel ellentétben egyáltalán nem unalmas tevékenység.